Jack mind közelebb hajolva nézett bele a falon lógó tükörbe. Bal szeme alsó héját húzta mind lejjebb és lejjebb, azt a kettétört hajszálat keresve ami nem olyan rég ment bele a szemébe. Attól félt, hogy az a törött hajszál beleáll az agyába és meghal. Nem tudta, mennyire zár jól az emberi fej a szemgolyó és a szemüreg között, de nem is akarta megtudni, főleg nem így, és főleg nem akart ilyen bagatel módon meghalni, hogy egy kettétört hajszál legyen a gyilkosa. De nem találta. Talán kipislogta és már csak fantomfájdalmai voltak.
Nyár volt, augusztus huszonharmadika. Jack magára kapta lyuggatott télikabátját (három centis lyukak voltak rajta, jó sok, így nyáron is lehetett hordani) és kiment a szabadba.
Odakinn öklömnyi pelyhekben esett a hó. Ilyet se látott még, hiszen nyár volt. Az is percekbe tellett neki, míg a hólapátig elküzdötte magát a térdigérőben. Furcsa volt ez a hó. Még a tenyerében sem olvadt el. A földön meg mégannyira sem, pedig a szakadó hóesés ellenére szikrázóan sütött a nap. Azt beszélik, valami alulról hűti a sok fehéret, az táplálja. Az nem engedi olvadni.
És ez már így megy tavasz óta. Kihűlt a világ, bázz, mi lesz így velünk. Gondolta.

Mivel ennyi baromságot csak összeálmodni lehet, Jack annak rendje és módja szerint fel is ébredt. Csengőszóra.
Ki lehet az az istentelen, aki vasárnap (vagy a franc tudja milyen nap van) hajnalban így nyomja a csengőt - gondolta Jack, majd ki is mondta.
- Anyád! - hangzott a válasz.
- A te anyád! - mondta Jack és elbotorkált az ajtóig.
- Nem Jacky, tényleg az anyád vagyok. Beengedsz végre?
- Á, szia anya - mondta gépiesen Jacky. Puszi jobbról, puszi balról, mutter be.

Pár rövid mondat után leültek a tv elé, kedvenc robotos sorozatukat nézni. Mintha oda vonzotta volna őket valami.

---------------------------
Hómok. Így hívták, mert hideg és fehér volt mint a hó, de egyben olvadhatatlan és porszerű is, mint a sivatagok legfőbb alkotóeleme. És egyre csak esett és esett az égből. És soha nem olvadt el. Néha kicsit alábbhagyott az égi "áldás", ilyenkor a gyerekek kimentek az udvarra, és hómokvárat (a víz kissé összetapasztotta ideig óráig) és hómokembert építettek belőle sárgarépa orral és seprűvel a kezében.
Eleinte a közútkezelők megpróbálták eltakarítani, odébb tolni eme különös anyagot. Kezdetben még sózták is, talán megszokásból, de ezzel csak az ízét változtatták meg kicsit. Ami nem nagyon volt neki, csak kb annyi, mint a darált, finomra őrölt üvegnek.
Eleinte páran tettek el ebből a furcsa anyagból, különböző edényekben, hátha már később nem lesz belőle. De lett. Kisebb megszakítások voltak ugyan, de szinte állandóan esett. Só hullt az égből. Hideg só.
Nem kellett sokat várni, mire megjelentek az első sóhamisítványok a boltokban, "új termék" megjelöléssel, igényes megjelenéssel, ízetlen tartalommal.
Próbálták építkezéshez is felhasználni a hómokot, és talán sikerült is volna, de a dolog már nem tudta kiforrni magát. Pláne nem ilyen alacsony hőmérsékleten.

Egyre csak esett és esett az égből. Elterjedt a nézet, hogy a világot majd a Fehér Fagy fogja elpusztítani.
Állítólag páran megálmodták, hogy ez fog történni. Legalábbis voltak, kik ezt állították magukról. Ilyenek mindig vannak. Néhányan kardpárt kötöttek a hátukra, s útra keltek a világban, hogy jót cselekedjenek, hátha ezzel kiengesztelik az isteneket. De hamar fázni kezdtek és hazamentek.
Itt ott már csak a fák koronájának a felső része látszott ki a fehérségből.

Ekkor kezdtek el érkezni az első üzenetek. Valahonnan, messziről, nem emberek küldték őket. Nem is tudták megfejteni. Talán segíteni akartak, talán mentőövet dobni, talán elmondani, hogyan kell elzárni az égi csapokat. De az is lehet, hogy csak az utolsó kenetet adták fel a Földre.

-------------------------------

Jack dideregve zárta be háza ajtaját. Levette a hátáról a kardokat, és szögre akasztotta őket. Bement a szobába, leült az anyja mellé a kanapéra. Amaz valami híreket nézett, mikben jelekről, üzenetekről beszéltek. De nem értette őket, ahogy a riporter sem a tévében, és a tudós sem, ki az interjúalanya volt. Át is kapcsolt egy másik csatornára ahol kedvenc robotos sorozatát adták.
Hogyan is értették volna? Más faj, más hit, más világ.

A tévében éppen az egyik megtévedt robotembert próbálták visszatéríteni a helyes útra, úgy, hogy az egyik ember egy lánckesztyűt húzott a kezére és lekevert neki egyet. Mert a fém csak a fémet érti.