A nagy OFF
A pincér letette a tányért az asztalra. Az étel enyhén szólva nem nézett ki jól, bár ez nagyon enyhe megfogalmazás. Az étel igazából undorítóan nézett ki.
- Ez mi? - kérdezte a pocakos hölgy enyhe héliumhangon, mivel a tányérról eredő bűz miatt az orrát volt kénytelen befogni.
- Bécsi libaf*s.
- Tessék!?
- Megitattuk a libát almalével, majd még itattunk rá meleg vizet. Erre a liba besz*rt.
Nem sokkal később egy kismama rohant ki az étteremből, eléggé feldúlva. Feldúltságánál talán csak felháborodása lehetett nagyobb. Amúgy sem volt valami jó napja. És még ez is..
Ahogy a sarokhoz ért, valaki hirtelen hasba rúgta. De nem kívülről, hanem belülről. Jótékonyan a pocakjára tette a kezét. Már nagyon ki akar jönni, gondolta mosolyogva. És hirtelen jó kedve lett. A semmiből, egy apró rúgástól. Ahogy az már a kismamáknál lenni szokott.
--------------------
Cseng Csong Csing Csung kikapcsolta a televíziót. Nem szerette ezt a sorozatot, ostobának és idiótának tartotta. Ebédre sz*rt? Van aki röhög ezen? Ledobta a távirányítót a fotelba. A fontos dolgokra úgyis bekapcsol magától.
Öten ülték körül a körzongorát. Az öt művész (nem voltak igazából művészek, inkább csak bárzongoristák) valami régi tízkezest játszott. Elég jól, szinte hibátlanul. Talán mégis csak művészek?
Cseng Csong Csing Csung az élő zenét szerette, erre tudott a legjobban dolgozni, a valódi muzsikát, hisz ilyenkor jöttek elő a legjobb ötletei, mert abban mindig ott volt a hibázás lehetősége. Nem mintha ő azt szerette volna látni, ahogy a Niagara vízesés felett átívelő kötélről a mutatványos a mélybe zuhan, vagy, hogy a jégtáncos a nagy pörgés-forgás közepette korcsolyájával kettészeli partnerét, de azért az élőzene az élőzene.
Előtte az asztalon - melyet társaival ült körül - a következő generációs szórakoztatóelektronikai eszközük tervei, fotói, lehetséges specifikációi terültek el papír formában. És ha ezeket a munkaanyagokat esetleg félretolnánk, az asztal üveglapjába épített képernyőn is hasonló vázlatokat látnánk. Ez lesz az új hardver, amit az Xbox5760 ellenfelének szánnak majd. És ezt kell most döntésre vinniük, és olyan döntést hozniuk, ami a vállalat életét sok évre előre meghatározza. Hacsak nem változtat meg mindent a Döntés.
Ekkor, szinte végszóra egy televízió kapcsolódott be eme gondolatmenetbe. Képernyőjén egy ábra jelent meg. Egy grafikon.
- Uraim, a problémánk megoldódott - szólalt meg a készüléket bámuló Cseng Csong Csing Csung, majd a kezében lévő vázlatokat hanyagul az asztalra dobta.
A zene elhallgatott.
-------------------------------------
Mindent meg lehet unni. Az életet is. Mikor már az ember a sokadik évszázadát kezdi meg, akkor nem csoda, hogy valami másra vágyik. A pikotechnológiának köszönhetően nem igen voltak már temetések. Persze azok körében, akik kezeltették magukat. És születések sem nagyon voltak. Szintén az ő köreikben. Viszont ők voltak többen. A tehetősek és a középosztály is megengedhette magának a kezeléseket, így hát ők nem reprodukálták magukat annyira, mint a szegényebb rétegek. Viszont az a kevés születés is egyre nagyobb tehetős réteget produkált. És egyre unottabb réteget.
B*szatták már magukat az életuntak mindennel, lóval, farkassal, medvével, zsiráffal(!), de egyszer ezt is meg lehet unni. Jártak háborúba és születtek újjá orvosok keze által. Uncsi. Ugrottak sztratoszférából űrernyővel, s érkeztek meg épségben több tízezer kilométerrel lejjebb. Na és?
Ennyi lenne? Ez minden? Ennyi az élet?
És akkor kitalálták a Döntést. A Döntés egy földdemokráciai népszavazás (persze tévésót csináltak ebből is) amiben magától értetődően mindenki részt vesz. Mindenkinek egy szavazata van, de elmenni nem kötelező. És hogy miről is szól a Döntés? Az életről. Hogy akarsz e tovább élni, vagy robbantsuk fel az egész bolygót mindenestül?
Robbantáspárti embertársaink biztosra szerettek volna menni. Mivel a lélekvándorlás ténye már régóta bizonyított, ezek az emberek nem szerettek volna újra és újra beleszületni minden hülyébe. Biztosra akartak menni. Ha vége a Földnek, akkor - egyéb kolonizált bolygó híján - mindennek vége.
Nem sokkal, de győztek az öngyik. Öngyik, az ellentábor hívta így őket. Eldőlt tehát a népszavazás, lehetett megkezdeni a fúrásokat a földbe. Biztosra akartak menni, rendesen kell robbantani, nem csak a felszínt kapargatni.
De az ellentábor sem volt rest. Szabotázsakciókkal hátráltatták a fúrásokat, összecsapások kezdődtek mindenütt az öngyik és az életigenlők között. Kitört a háború.
Idővel természetesen az öngyik győztek (megint), talán mert őket nem nagyon érdekelte, hogy élnek e vagy halnak. Ennyiből persze veszíthettek is volna, tehát az igazi ok valószínűleg a fejlettebb haditechnikájuk lehetett. Az nem engedte veszíteni őket. Pedig ha veszítenek, mindenkinek jobb lett volna, gondolod, kedves olvasó. Akkor gondoljunk a "újra és újra beleszületni minden hülyébe" elvre, és egyúttal hessegessük el magunktól a direkt cumit nyelő, öngyilkos kisbabák képét is. Hess hess.
A háború végeztével sok életigenlő esett fogságba (a törvények nem engedték a kivégzéseket), persze sokan el is estek. A fúrások viszont folytatódhattak. Így érkeztünk el egy lyuk peremére, melyet ha elég távolról szemlélünk, mintha egy pucok vájt volna a földbe. Menjünk hát beljebb, nézzünk a dolgok mélyére.
-----------------------------------
Harminc bányász állt a hatalmas, különös barlangban, egy óriási piramisszerű építmény előtt, aminek a felső felét mintha vízszintesen levágták volna. Fala különösen sima volt, szinte természetellenes, kemény, sérthetetlen. És az egész pont a fúrás útjában feküdt.
Repedést, törést sehol nem találtak rajta a munkások ahol megkezdhették volna a monolitot, pedig többször körbejárták. Felmásztak hát a tetejére kötelek és daruk segítségével, hátha ott találnak valami rést, amibe robbanóanyagot helyezve (kis piromániások) megtörhetik a hatalmas valami ellenállását és végre elhordhatják az útból.
Odafenn volt is vájat, három is, különlegesek, nagyok, szélesek. Bár inkább kanyonnak nevezhetnénk ezeket méretük miatt. Ha három ember állt volna egymásra, őket is elnyeli, olyan mély volt, és nem kevésbé széles.
Az egyikben körbe lehetett sétálni, kb mint egy négyszáz méteres atlétikai pályán. A másik kettő "kanyon" egyforma volt, hosszúkás, szinte a monolit egyik szélétől a másikig ért, két két kisebb leágazással.
És akkor történt valami. A lent állók, akik nem mászták meg e különös hegyet, egyszer csak enyhe, majd egyre erősödő rengést észleltek, és vele együtt a különös monolit mintha egyre lejjebb és lejjebb süllyedt volna. Egyre lejjebb és lejjebb, így téve egyre láthatóbbá a rajta állókat. Mint egy gigantikus mérleg, mi megméri az emberiség súlyát, úgy viselkedett a hatalmas, süllyedő monolit.
Majd halk kattanás hallatszott és minden jéggé fagyott.
------------------
És bár most jelenleg pauzálva vagyunk, még semmi sem biztos. Valóban, Isten letette a konrollert.
De lehet, hogy csak csengetett valaki. Vagy kifutott a krumpli. Vagy valami hasonló. De az is lehet, hogy Isten már kevesebbet játszik. Mert már felnőtt. De szerintem még játszani fog. Igen, egészen biztos, hogy még játszani fog.
